Bessenyei István: A net generáció út tudása c. írásának elemzése 1. rész

Bessenyei István: A net generáció új tudása c. írásának elemzése

1.     rész

Kettő dimenzió, amelyben élünk, tudást szerzünk és átadunk

Kedves olvasók!

Az elkövetkező három blog bejegyzésem megírásában, első körben egy Bessenyei István által megírt cikket fogok elemezni, amit kettő blog bejegyzésen keresztül fogok levezetni. Az ezt követő blog bejegyzésemben Szabó Mónika - Virányi Anita: Tanítási és tanulás virtuális környezetben - beszámoló egy virtuális csoportfoglalkozás kísérletéről c. cikkét fogom elemezni.

Bessenyei István: A net generáció új tudása c. írásának elemzése

„Bizony naponta olvashatunk tirádákat arról, hogy mennyit romlott a fiatalok tudásszintje, olvasási készsége, helyesírása”.

Ez a kijelentés mára már semmi meglepődöttséget nem okozhat a mai társadalom számára, hiszen köztudott tény, hogy a hagyományos tudásfajták a mai világban vékony szeletként jelennek meg a változóban lévő tudásfajták mellett, mint, ahogy a klasszikus tudáselosztási módok az új eszközhasználati kihívások mellett. A nagykérdés inkább számomra az, ami leginkább döntő lehet egy tudásszerzésnél, ami pedig egy válaszút a frontális oktatás vagy csoportmunka, nagyelőadás vagy projekt, egyéni magolás vagy hálózatba szervezett feladatmegoldás, regények vagy klipek, fogalmazási házi feladat vagy internetes csevegés, kemény kötéses leánynapló vagy blog, fekete tábla krétával vagy interaktív digitális falitábla –vagyis, ezek, amiket a cikkben Bessenyei István kínzó válaszutaknak nevez.

Bizony teljesen érthető az, is hogy ezzel sokszor gondban van egy előadó. Sokszor nehéz eldönteni ugyanis, hogy vajon a tudásátadás melyik formáját használja, melyiket tartja célszerűnek ám mégis izgalmasnak, érdekesnek, nem csak saját maga számára, amiben jól tudja érezni magát a közönsége előtt, hanem maga a közönség számára is. Sokszor ugyanis nem abban kell gondolkodni egy előadás megtartása előtt, hogy az előadó milyen módon érti meg a legjobban, hanem, hogy a saját nézőközönségének mi a legjobb. A célközönséget kell kiszolgálni.  Általános iskolában vagy akár a gimnazista éveimben nekem is volt, hogy kellett tartanom kiselőadást, és akkor is, amikor otthon készültem fel az előadásom témájából, akkor sem a magam igényeim alapján gondolkodtam, hanem a saját célközönségem igényei szerint próbáltam felkészülni. Az előadások során a legfontosabb és egyben a legnehezebb szerintem, hogy fenn tudd tartani a közönséged érdeklődési szintjét az adott témáddal kapcsolatban. Ha ez nem történik meg, maga a tudásátadása sem tud megvalósulni. Ez egy afféle hivatásos tanítási kánonnak is felfogható tény. Ám Bessenyei István írásában a kérdés az, hogy a pedagógia paradigmát vált-e abban az irányban, hogy a kliensek előzetes tudása és kívánsága, igényei, életvilága is fontos, nem csak a hivatalos tanítási kánonok.

A kérdés tehát valójában az, hogy „Az iskola úgy adja-e el a tanulandót, mint megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot, vagy rámutat a viszonylagosságokra, és a tanulói életvilág tapasztalatainak bekapcsolásával, az összefüggések kritikus és aktív vizsgálatával, hálózatba szervezett tudáscserével teremt új, vitában kiszenvedett bizonyosságokat”.

Az írás alapján erre a válasz több oldalról is megközelíthető. Azt elmondhatjuk, hogy a net-generáció tevékenységrendszere másfelé mozdul, mint ahogyan azt a régi generáció a saját tudása, normarendszere alapján elvárná. Ennek tekintetében 2 fajta dimenziót különböztetünk meg egymástól: van a lassan adaptálható, tankönyv alapú tananyagok repetitív feldolgoztatása. Így tehát maradunk az egyoldalú, az instruktortól a tanuló felé irányuló információ-áramoltatásnál, a deklaratív tudás büntető jellegű számonkérésénél. Ebben a dimenzióban ellentmondást nem tűrően szorul háttérbe a net-generáció tagjai. És így megmarad annak a lehetősége, hogy kihasználatlanul hagyjuk azt a képesség-potenciált, amit a mai ifjúság többnyire önerőből, egymást támogatva sajátított el a világháló használata közben.

A másik dimenzió ahol látjuk, hogy hogyan alakult fogyasztóink előzetes tudása, milyenek az ismeretszerzési forrásaik, miképpen vesznek részt a világháló által nyújtott hálózatszervezésben, a másokkal állandó tapasztalatcsere-lehetőségeket kínáló kommunikációs formákban, az interaktív web-eszközök használatában.

A második dimenzióban, az interaktív internet világában, amely a horizontális kommunikációról, az önreprezentációról, az együttműködésről szól. Ez persze ellentétbe szorul a hagyományos, centralizált oktatási formákkal, ahol a tudáselosztás központja a tanár, forrása a tankönyv, tevékenységi módja az egyéni tanulás, eredménye a deklaratív tudás. A net generáció tagjai intenzív internet használatukról, tudásuk fő forráserejéről, a világhálóról, illetve olyan fajta tevékenységükről híresek, amely az egymással való kapcsolatteremtésben mutatkozik meg, melynek nyomán megmutatkozik az egymástól tanulás folyamata is.

Ez a 2 dimenzió tehát lényegesen nagy eltérést mutat egymás között. Egymással szoros ellentétben, és egymással szemben mérhetetlen módbeli attitűdváltozásokról tesz tanúbizonyságot. Mire is gondolok most ezzel a kicsit kesze-kuszán megfogalmazott mondatomban?! Ha elolvassuk a 2 dimenzió ismérveit, egyértelműen megfigyelhetjük, hogy a kettő dimenziót képviselő személyek, más-más attitűddel rendelkeznek, ami által kialakul az, hogy bizony nem minden ember szerzi egyforma módon a tudást, illetve adja át azt másoknak. Én azt gondolom ezzel nincs is gond, ahogy nem egyszerre veszünk levegőt, az is egy kimondott tény, hogy nem ugyanúgy informálódunk, nem ugyanúgy olvasunk utána más dolgoknak, nem ugyanúgy gondolkodunk egy bizonyos hírről, állításról, nem ugyanúgy vélekedünk egy filmről, miután megnéztük, hiába vettük egymás mellé a jegyünket, és ettünk egy kukoricát.

Az attitűd szó több fajta jelentéssel bír. Az, hogy milyen attitűdökkel rendelkezünk, az megnyilvánulhat a magatartásunkban, viselkedésünkben, modorunkban, szellemi beállítottságunkban, szerepünkben, hozzáállásunkban, valamihez, vagy valakihez való viszonyulásunkban.

„Az embernek kétféle attitűdje lehet az életben: az Építés vagy az Ültetés. Az építők munkája évekig is eltarthat, de egy napon véget ér. Akkor megállnak, és az általuk emelt falak szabják meg a határaikat. Az élet elveszíti értelmét, amint véget ért az építés. Ezzel szemben vannak az ültetők. Ők folyton küzdenek a viharokkal, az évszakokkal, és csak ritkán pihennek. Az épülettel ellentétben a kert fejlődése soha nem ér véget. És miközben állandó figyelmet követel a kertésztől, azt is lehetővé teszi, hogy az élet egy nagy kaland legyen számára”.

Paulo Coelho: Brida